Legelső emlékem, mely elvenen él bennem, az a rengeteg fa volt, amit először megpillantottam a se széle, se hossza kertben. A Nap ép elbújni készült a dombok mögé, és még halványan vöröslött az ég késő agusztusi égen. A szellő se mozdult, a meleg levegő megszorult az árnyékos zugokban. A páfrányok és virágok között, apró világító pitypang magok szálltak néhol a levegőben.
Odament egy távoli kicsi almafához, amin piros fényű almák csüngtek. Könnyedén letépett egyet, és felém nyújtotta.
- Hé, ezt a történetet ismerem. Alma?
- Az egy ostoba történet. Ez nem az. Különben sem biztos hogy alma volt. Na, harapj bele. Ez egy másik mese. - a kezembe nyomta a gyümölcsöt, szelíden rám mosolygott, akár egy bolond, de jószívű boszorkány. Biztosan van benne valami furfang, ahogy ebben a kertben mindenhol.
- És mi fog történni? Milyen izű ez az alma?
- Gyerekkor izű. A legjobb a világon.
